"Mindenkinek van egy angyala, egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, egyszer egy vénemberét, máskor egy kislányét, de ne hagyd, hogy becsapjon a látszat, erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted, hanem hogy a színpad széléről a füledbe súgja: hatalmad van az általad teremtett világok felett!"
Álomháború
Minden akkor kezdődött, azon az éjszakán, ahol minden Beacon Hillsi lakos élete fenekestül felfordult. Eleinte azt hittem, nem lesz sokáig fontos szerepe az életemben, de mint később kiderült, már csak ez tart életben.
Forró nyári éjszaka volt, a szél is csak alig fújdogálta a trópusi szellőt, mely annyira fülledt volt, hogy képes lett volna megfullasztani az embert egy szempillantás alatt. A hold magasan az ég közepén járt, fénye erősebb volt még az utcai lámpák gyér pislákolásánál is. Akkoriban még szerettem a teliholdat. Órákig csak ültem az erdő utáni dombtetőn és csak néztem, ahogy a csillagok között világított. Néha sárgás, néha inkább vöröses fényben pompázott, de bárhogy is legyen, gyönyörű volt.
Éppen az utcákat jártam, igyekeztem a barátomhoz, Scott McCallhoz aki csak pár utcával lakott arrébb. Nem lehetett több tizenöt percnél az út sétálva, de néha még ez a negyed óra is kínszenvedés volt a számomra.
Meglepően kevesen voltak az utcán. Alig néhány fiatal, akik ittasan poroszkáltak és nevetgéltek egymáson. Nem voltam az a nagy bulizós típus, aki minden szombaton egy pubban iszogatja a koktélját, aminek horribilis ára volt, én inkább az az otthonülő, sorozatnézős lány vagyok, még mindig. Mikor a nagynak épp nem mondható családi házhoz értem, csinos fekete topánkámat az első lépcsőfokra helyeztem, súlyom alatt megreccsent a terasz lépcsőjének fa borítása. Gyors léptekkel végeztem ki a maradék kettő fokot, bekopogtam. Bentről léptek taposták a padlót, majd nyílott az ajtó. Hát nem éppen az a személy volt az, akire számítottam. Alacsony, vékony nő, szemei alatt fáradt karikák pihentek, igaz, az évek kicsit megöregítették, de még így is tisztán kivehető volt, hogy Scott kitől örökölte a vonásait.
- Jó estét Melissa! - köszöntem illedelmesen az anyukájának. – Scott?
- Szia! Sajnálom drágám, de nincs itthon, talán – rápillantott az órájára. – egy órája lépett le Stilessal.
- Oh. – nyögtem fel kicsit zaklatottan. – Átadna neki egy üzenetet, ha megérkezik?
- Persze. – mosolyodott el. Annyira imádtam ezt a nőt, végtelenül kedves és megértő.
- Csak annyi lenne, hogy kinyírom. – morogtam az orrom alatt. Felkuncogott és bólintott.
- Cassie, bejössz egy teára? – ismét eresztett egy fülig érő mosolyt, de beleásított.
- Nem, köszönöm, nem akarok zavarni. Minden jót! – tudtam, hogy egész nap dolgozott a kórházban, hulla fáradt lehetett. Így legalább kipiheni magát, persze, ha nem várja meg fiát még haza ér.
Ahogy az erdő utáni domb felé sétáltam, végignéztem az összes kerítésen, és minden boldogságom elillant. Nem tudom elhinni, a héten már másodjára ültet fel, mert neki fontos dolgai vannak, de sose árulja el, hogy micsodák. Az erdőn át sétálva kezdtem úgy érezni, hogy követnek, de gondoltam, biztosan képzelődöm, mert csak én voltam arra.
- Van ott valaki? – fordultam meg újra, de sehol semmi és senki. Majd hangos morgás hallatszott a fák közül. Szívem egyre hevesebben dobogott, pulzusom az egekben volt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, futni kezdtem, mögöttem is gyors léptek taposták az avart. Az adrenalin csak úgy pumpálódott az ereimbe, ami elbódította fejemet. Megpillantottam a leégett Hale ház maradványait, valamiért azt éreztem, jó lenne oda menekülni, így arra vettem az irányt. Felfutottam a lépcsőn, és feltéptem az ajtót, az alsó szinten maradtam. Elbújtam egy nagy szekrény mögött. A ház nappal is rémisztő volt, de éjszaka maga a pokol. A sok hülye horrorfilmből jöttek vissza az emlékek, amitől patakként csorogtak le a könnyeim. Azt hiszem pánikrohamom volt, fojtó érzés keletkezett bennem, ami nem akart engedni. Majd hirtelen megreccsent a padló, mire összerezzentem.
Erőt vettem magamon és kilestem a szekrény mögül, de amit akkor láttam örökre nyomot hagyott bennem. Hatalmas lény majd két méter, teste minden porcikáját szőr borította, szemei vérvörösen világítottak. Fel s alá járkált, szimatolt engem keresett. Testem remegett mint a nyárfalevél. Tudtam, hogy épségben úgysem jutok ki. Hirtelen felfutott az emeletre. Itt volt az idő, hogy megszökjek. Minden akaraterőmet össze kellett szedjem, hogy sikerüljön megmozdítani a lábamat, mert a félelemtől a földbe gyökerezett. Minden lépésem pihe könnyen ereszkedett le a parkettára, pár pillanat múlva már rettentő közel volt az ajtó. Könnyek homályosították el látásomat, így belerúgtam az egyik szekrénybe. Szívem még gyorsabban vert mint eddig, ami már szinte kiugrott és futott is ki az ajtón. Pár másodpercre megálltam és hallgatóztam. Síri csend volt, a feszültséget akár kézzel lehetett volna fogni.
Majd megpillantottam felém futni, ösztönösen az ajtó felé rohantam, de becsapódott az orrom előtt. A szörny leterített, hatalmasat sikítottam. A földre rántott, bevertem a fejemet és már nem éreztem félelmet. Egyszerűen elfogadtam, hogy itt a vég. Mancsával átölelt s hosszú karmait mellkasomba mélyesztette.
- Hagyd békén! – terítette le egy srác. A sötétben húzódott meg, nem hittem a szememnek. Ekkora erő volt benne, hogy ezt a nagy erős állatott leterítette. Szeme kéken világított, előrébb lépett a hold fénye megvilágította arcát. Ő is szörny volt, még is oly emberinek tűnt, vonási teljesen eltorzultak.
Levegő után kapkodtam, de hiába. Kezdett minden elhomályosodni, minden emlékem összefolyt, arról az estéről. Minden forma egybefolyt, majd elfehéredett.
Egy alak lépett ki a fehérségből. Lány volt. Hosszú, vékony lábai magasabbnak tüntették fel, mint valójában volt, sovány testalkatú. Lesimult bőre világított, arca kipihent, s vidám mosoly húzódott rá, mélyen beletúrt dús, derékig érő hajába. Égszínkék szeme igézően pimasz volt. Olyan gyönyörű és ártatlan. Ő én voltam. Ravaszkás mosolyt ejtett majd elfutott. Utána akartam kiáltani, de nem jött ki hang a torkomból. Biztonságban éreztem magamat, s teljesen nyugodt voltam, tetszett ez a hely.
***
Idegen helyen ébredtem, szemeim még álmosak, fáradtak voltak ezért megtöröltem őket, hogy kitisztuljon látásom is. Első emlékem a világító vörös szemek és a félelem volt.Valóban nem ismertem a helyet egy szinte üresnek mondható szobában feküdtem. Falak barack színűre festetve, csak egy fehér egyszerű ágy volt benne és egy üresen himbálózó szék. Mi a fene? - mondtam magamban. Az épületnek hatalmas ablakai egy tóra, nyitottak kilátást. Fejemet elfordítottam jobb oldalra s a nyitott ajtón bámultam kifele, nem volt ismerős a kinti folyosó sem, de akkor hol a francban lehetek? Tekintetemmel újra és újra átpásztáztam az üres szobát, majd arra jutottam, hogy felmérem a terepet. Iszonyatos fájdalmat éreztem mellkasomban, mintha újra és újra minden mozdulatnál egy hatalmas konyhakést forgattak volna bennem. Hirtelen elszivárgott az összes megnyugvásom mikor a ház belsejéből hang hallatszódott, mintha leesett volna egy edény.
- Ki van ott? - harsogtam remegő hanggal. Természetesen semmi válasz sem jött, testemből kiment az összes meleg vér s felváltotta a kőkemény, hideg félelem. Szemem előtt elsuhant valami, csak pár másodpercre láttam, majd köddé vált. Szívem egyre hevesebben vert, magatehetetlenül feküdtem az ágyon várva, hogy valaki megtámadjon. Égszínkék szemeim sarkából kiszúrtam, hogy valami megváltozott a szobán. Tekintetemet egyből a kérdéses helyre kaptam s nem tetszett az akkori látvány. Egy férfi ült ott talán a húszas évei végét tapossa, de nem olyan volt mint az átlag, nem élt, már rég halott volt. Mi ő, talán egy szellem?
Nem volt egy megnyugtató látvány ahogy ült, felém bámult kidülledt kerek szemeivel. Minden porcikám megremegett a félelemtől, szemeim alá ideges ráncok gyűltek, lesápadva meredtem én is rá.
- Mi vagy te? - másodpercekkel később tértem csak magamhoz és ez volt az első kérdés ami remegő számból sikeresen kijött. - Mit akarsz tőlem? - Nem válaszolt, csak ült s talán elmélkedett a helyes válaszon. Kezeimmel feljebb toltam magamat az ágyon, persze hatalmas kínok között sikerült is, de amikor végre kicsit feljebb voltam mint percekkel az előtt csak arra tudtam gondolni, bárcsak maradtam volna fekve, mert ez így rettentő kényelmetlen.
- Hol vagyok, mi történt velem? - jött ki belőlem kicsit bátrabban, mint gondoltam volna, de természetesen még így is lehetett hallani, hangom iszonyatos remegését. - Ha bántani akartál volna, már rég megtetted volna, hisz volt rá elég alkalmad amíg nem láttak, tehát mi a francot akarsz tőlem? - bátorságom mélyről jött, éltemben nem voltam még ilyen. - Válaszokat akarok a hülye kérdéseimre! - rivalltam rá.
Sóhajtott egyet majd elnyújtott mozdulatokkal felkelt a székből, kiropogtatta összes úját, majd ásított egyet.
- Jobban tetszettél még ki voltál ütve! - hangja mély és erőteljes volt, mégis valahol ott remegett a gúny és kétségbe esés között. Kezdtem megnyugodni valahol éreztem, hogy nem fog bántani, eleinte még gyenge kis fikarcnyit sem érő érzés volt majd egyre erősebb lett. Egy másodpercre rá már az ágyam szélén ült, mozgását nem tudta követni szemem. Lenyűgöző egy teremtmény. Szaga a haláléhoz hasonló lehetett vagyis amint beleszippantottam a levegőbe egyből tudtam, hogy arra hasonlít.
- Eric vagyok. - közölte miközben fölém hajolt, kezét hullámos hajamon végig simította párszor majd feje egyre közeledett fülemhez. - Meghaltál! - súgta.
Szemeim elkerekedtek, pupillám kitágultak, arcomon megfeszült a bőr, fehérebb lett mint volt s most már olyan lett mintha lisztbe nyomtam volna, torkom olyan mintha lenyeltem volna egy fazék gombócot s mind a torkomon ragadt volna, szívem össze-vissza kalimpált.
- De újjá születtél - elmosolyodott.
- Hazudsz! -nyögtem válaszként.
- Mi okom lenne hazudni neked, gondold végig az éjszakát, Peter Hale meggyilkolt téged. A vérfarkasok csak megölik az embereket. Isten felvállalhatatlan, gyilkos teremtményei. Azért hozott vissza téged a boszorkány tanács, hogy magad állítsd meg a faj tovább terjedését...
- Te miről hadoválsz? - vágtam közbe. - Ez mind annyira hihetetlen és meseszerű, hello mi nem Walt Disneyben vagyunk. - néztem teljesen hibbantnak. Tekintete bosszús volt majd hirtelen az ablak mellett termett. Elővett egy ütött-kopott dobozt, kinyitotta majd egy szál rövid cigarettát vett ki belőle.
- Nem baj, ha rágyújtok?
- Engem az sem érdekel ha felgyulladsz. - válaszoltam pofátlanul. Ajkai mosolyra húzódtak.
Szája szélét megnyálazta majd bevette a halált okozó szálat. Végig tapogatta ruháját majd rám nézett.
- Van nálad tűz? - kérdezte.
- Mondd úgy nézek én ki?!
- Gondolj erősen arra, hogy gyulladjon meg a szál vége, de csak a végére koncentrálj.
- Nem. - közöltem nyersen.
- Mit veszíthetsz ha megpróbálod? - mimikájával éppen próbált kigúnyolni, ami kezdett az agyamra menni. Hát legyen - gondoltam. Csak a szál végre összpontosítottam, a tűzre gondoltam. Egy ideig semmi sem történt, majd az említett Eric hirtelen megmozdult, tekintetemet egyből fehér pólójára kaptam ami meggyulladt. Megszeppentem. A férfi morgott egy trágár szót, utána kezét a meggyulladt területre helyezte, de amikor elvette onnan égésnek nyoma sem volt.
- Egy halandó ember nem képes ilyenre. - kezdett bele egy újabb monológba. Még mindig elkerekedett szemmel és megrendülve ültem. A fájdalom amit korábban éreztem kezdett elhalványulni, ahogy a figyelmemet elterelte.
- Cassandra Brooks te immár boszorkány vagy. Minden erő ami eddig benned volt megtöbbszöröződött. Képes vagy a telekinézisre s mindenre ami csak eszedbe jut. A határ a csillagos és persze a tanács akikkel jobb jóban lenned.
Meséjét még órákig folytatta, a lényege annyi, hogy rengeteg olyan lény van ami nem a mi világunkról származik továbbá a legtöbbje Beacon Hillsben él, vannak barátságosak és vannak halált hozók is. De a legfontosabb, hogy boszorkány vagyok, aki bosszút fog állni Peter Hale-en az alfán aki alakot tud váltani, amiért megölt egy ártatlan lányt.
